29.

29. fejezet

A forró vízben áztattam meggyötört testemet, ami nem a fizikai fáradtságtól és bántalmazástól lett olyan, amilyen. Nem. Ez lelki eredetű volt.

Már órák óta csak a kádban ültem és könnyeztem, miközben elgondolkodtam. Mit csináltam rosszul? Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre és akkor elkerültem volna ezt?

Már a kezdetek óta féltem és távolságot akartam tartani Baekhyun-tól és a hozzá hasonlóktól. Tudtam, hogy elbűvölik az embereket, majd kegyetlenül eltaszítják maguktól, ha már ráuntak. Velem is pontosan ezt történt. 

- Hülye vagy, Eun Yoo-ah... - motyogtam félhangosan. Valóban hülye voltam, méghozzá nagyon nagy!

- Kislányom, meddig maradsz még benn a sötétben? - kopogott az ajtón anyám. Kénytelen voltam neki is elmondani, hogy szakítottunk Baekhyunnal, mivel minden egyes nap vörös szemmel mentem és jöttem haza. Már pszichológust is fogadott, de én nem voltam hajlandó beszélni vele.

"Túl leszek rajta!" - mondogattam mindig. Ez csak egy átmeneti állapot.

Mégis...már több hónapja tart...

Miután kiszálltam a kádból, betotyogtam a szobába és megnéztem a mobilom. 

- Egy üzenet! - örültem meg, bár tudtam, hogy feleslegesen reménykedem. Nem fog írni.

Végül megnyitottam az üzenetet, amit SeungYub írt:

"Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk a vidámparkba? Rád férne már egy kis kiruccanás!:) Remélem eljössz suli után. Aludj jól, szeretlek!" - írta.

Nem lepődtem meg az utolsó szón, mostanában mindig így köszönt el üzenetben. Annyira fájt, hogy nem tudtam viszonozni a szerelmét, holott...sokkal egészségesebb lett volna. De...Baekhyun mosolygós arca, mély hangja és finom kezei, mikor az arcomat simogatta.....ezeket nem tudtam elfeledni. 

Önkéntlenül is, de megnyitottam a mappát a telefonomban és elkezdtem nézni a vele készült közös képeimet. Volt köztük egy olyan is, amire egyáltalán nem emlékeztem. Az ágyában feküdtem és a paplant magam köré csavarva, mosolygós arca aludtam. Még álmomban is boldog voltam vele...

- Eun Yoo-ah! Gyere gyorsan le! - ordibált fel anyám. Tettem amit mondott, és leszaladtam a lépcsőn, hogy aztán olyannak találjam szembe magam, amire a legkevésbé vágytam.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az üzleteink továbbra is működjenek. Mostantól magántanuló leszek és természetesen mellette, édesanyám segítségével vezetem a vállalatot... - Baekhyun arca tűnt fel a TV-ben, amint öltönyben, belőtt hajjal és komor arccal adott interjút valakinek. 

- Lehet nem kellett volna szólnom... - mondta anyám elkeseredetten, és elnézvén az arckifejezésemet, nem is csoda. Nem akartam Őt így látni. Baekhyun mindig mosolygott, legtöbbször komolytalanul viselkedett és játékos volt. Csak néha akadt fenn valamin, de annak meg volt az oka. Most viszont úgy nézett ki, mint egy felnőtt üzletember, aki munkamániás és nem jut ideje a saját tini korát élni.

- A mennyasszonyommal azon vagyunk, hogy a jövőben... - már nem bírtam tovább figyelni arra, amit mondott. A "mennyasszony" szó hallatán teljesen leblokkoltam. Tudtam, hogy felmerült ez a lehetőség, és Kris éppen ma szembesített vele, de nem vettem teljesen komolyan, hiszen Luhan is azt mondta, hogy ez még csak terv.

Nem bírtam tovább a házban maradni, azonnal menekülnöm kellett...

- Eun Yoo-ah! - kiáltott utánam anyám, de én tovább futottam...az Isten tudja hová.

Már vagy két órája a városban mászkáltam, otthoni papucsban és ruhában. Az emberek megnéztek, de nem érdekelt túlzottan. El voltam foglalva azzal, hogy majd megfagytam mezítláb és kabát nélkül. A lábaim viszont nem bírtak gyorsabb tempót diktálni. Csak bandukoltam, mint egy elveszett koldus a nagy világban és vártam, hogy mikor jön el a kegyelem-döfés, hogy aztán békében és nyugalomban pihenhessek egy jobb világban. Ez a kívánság el is érkezett egy nagy hasra esés formájában. 

A papucsom szára elszakadt, én pedig nem emeltem fel eléggé a lábamat és elestem. Gyenge karjaimmal még csak fel se tudtam fogni az esést, a térdem, a könyököm és az orrom is vérezni kezdett. 

- Eun Yoo-ah...hogy süllyedhettél ilyen mélyre... - sírtam halkan.  

Egy csillogó fekete lakkcipő tűnt fel a látóteremben, de nem akartam felnézni. Úgysem az, akit remélek...

Baekhyun lehajolt értem és hónaljamnál fogva, szó nélkül, rezzenéstelen arccal felhúzott, álló helyzetbe. Kerestem a tekintetét, de mikor egymásra néztünk, a szeméből nem tudtam kiolvasni semmit. Érzékelten volt és közömbös. Nem enyhült meg, nem látszott rajta, hogy sajnál.

- Jobb lenne, ha hazamennél. - söpörte le a koszt a ruhámról. - Nem lenne szabad itt mászkálnod egyedül. Ráadásul hideg van. Menj haza! - mondta komoran.

Nem bírtam egy nyomorult szót se kinyögni, csak néztem szerelmem arcát, kerestem, de nem láttam...

Ott volt, de nem Ő volt az. Egy teljesen más ember állt előttem. 

- Ülj be a kocsiba! Hazavisz a sofőröm. - bökött a fekete nagy autó felé.

- Inkább...- nyeltem egy nagyot. - Egyedül megyek, köszönöm.... - motyogtam, majd elhaladtam mellette, de a következő pillanatban a másik papucsom is felmondta a szolgálatot és már épp estem volna ismét orra, mikor Baekhyun elkapott. Szorosan magához húzott és ott tartott egy jó ideig. A könnyeim már patakokban folytak le, rá szép öltönyére, koszos kezemmel a térdére támaszkodtam és remegtem.

- Idióta, mondtam hogy elviszlek! - tört ki hirtelen. - Miért nem tudsz egyszer rám hallgatni? Miért kell neked mindig megnehezítened a dolgomat? - arca ingerült volt, hangja a szokásosnál is mélyebben csengett, ajkai megremegtek, szemei pedig csillogtak. 

- Bocsáss meg... - zokogtam. - Elmegyek. Nem foglak tovább kísérteni. Esküszöm ...elmegyek ebből a városból... - beszéltem össze-vissza. 

A szívem felmorzsolódott darabjaiban hevertem és hagytam, hogy a kínzó fájdalom teljesen átvegye az uralmat rajtam. Itt térdeltem, annak a karjaiban akit a legjobban szerettem és aki mégis...a földig tiport, a viselkedésével.