30.

30. fejezet

- Helyes. Menj is! - segített fel Baekhyun. Pár percig csak néztem gyönyörű arcát, ahogy rezzenéstelenül szuggerálja a mögöttünk lévő bolt kirakatát. Érzéketlennek tűnt, mégsem hittem el, hogy valóban így érez. 

- Mi történt veled? - ragadtam meg a gallérját, mire végre hajlandó volt rám nézni, de azt is csak a meglepettségtől. - Miért változtál így meg? - könyörögtem egy épkéz-láb magyarázatért, hátha ezúttal elmondja mit érez. Abban a pillanatban viszont egy fekete, nagy autó lefékezett és kiszállt belőle egy nő. Baekhyun anyja volt.

- Ezt nem hiszem el!!! - sétált felénk. - Te még mindig körülötte legyeskedsz? - kért számon hitetlenkedve, mire én elengedtem Baekhyun fehér ingjét. - Azt hittem, hogy végleg lemondásra bírtalak azzal, hogy elutasítattam a musical fellépéseiteket a karácsonyi rendezvényen. Úgy tűnik ez se elég neked?

Nem hittem a füleimnek.

- Maga miatt nem léphetünk fel? - kérdeztem remegő hangon. Mégis mit képzel magáról ez a nő? Ezek szerint akinek pénze van, az mindent megengedhet magának?

- Úgy tűnik még így se vetted a célzást... - fintorgott a nő. Rápillantottam Baekhyunra, aki lehajtott fejjel, csöndben álldogált és hallgatta a párbeszédet. Nem szólt semmit! nem védett meg, úgy mint pár hónappal ezelőtt! 

- Te tudtad ezt? - kérdeztem félve. - Azért nem jártál be a próbákra?

- Nem akar téged látni, miért nem fogod fel végre? - szólt közbe megint az anyja. - Ő nem hozzád való...

- Nem magát kérdeztem! - visítottam a nő felé. - Szóval ilyen ember vagy? - beszéltem halkan Baekhyunhoz, aki kénytelen volt a szemembe nézni, de arca nem rezdült. - Hagyod hogy parancsoljanak neked? Hagyod, hogy majdnem száz ember szorgos munkája kárba vészen? Mi lett veled Baekhyun-ah? - kérdeztem sírva.

- Fiam! Mennünk kell a rendezvényre! Szedd össze magad és menjünk! - azzal vetett rám egy utolsó grimaszt a nő, és visszasétált a kocsihoz.

- Ide figyelj! - ragadta meg két vállamat Baekhyun. Arca ingerült volt, ami megijesztett. Sosem láttam ilyennek. - Maradj távol tőlem! Ne keress, ne hiányolj...ne is gondolj rám! - rázogatott. - Ha nem akarsz tovább sérülni, menj el az iskolából is! Fogjad SeungYub-ot és menjetek el innen! Ez nem a te világod...te nem tartozol közénk... - minden egyes szava mély vágást ejtett szívemen. Olyan érzés volt, mintha nem is a szemem sírna, hanem a szívemből csorogna...a vér. 

- Menj! - lökött el magától. - Ami pedig az előadást illeti... elintézem, hogy felléphessetek. Amúgy is csak beijesztés volt, hiszen Kris hyungék is szerepelnek a darabban, nem mondhatná le anyám. Viszont cserébe azt kérem, hogy soha ne lássuk egymást újra. - szavai kemények voltak, határozottak. Komolyan gondolta... - jöttem rá.

Hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak bólintottam és elsétáltam.

Ennyi volt. 

Ezúttal végleg le kell mondjak Baekhyunról...

- Mi a baj kislányom? Hogy nézel ki? - mért végig anyám aggódó szemekkel, amint beléptem a lakásba.

- Költözzünk el innen anya...! Könyörgöm! - estem össze a karjaiban. - Nem akarok tovább szenvedni...

- Ssss.... - ölelt meg anyám. - Ezek természetes dolgok, majd el fog múlni ...idővel... - csitítgatott. - Mindenkivel előfordul a szakítás... Túl leszel ezen is...

- Nem akarok! - nyafogtam. - Nem akarom, hogy így érjen véget...egyáltalán...nem akarom, hogy vége legyen...

- Csss....minden rendben lesz! - ringatott anyám. Pár perc múlva csak annyit érzékeltem, hogy lefektet a kanapéra és betakar, majd nyom a homlokomra egy jóéjt puszit.

Fogalmam sem volt hány órakor, de megszólalt a csengő. Félkómásan támolyogtam ki, majd kinyitottam az ajtót.

Meglepetésemre Yong Hye állt velem szemben, kisírt szemekkel. Először elfogott az együttérzés, viszont utána visszaemlékeztem arra, hogyan árult el.

- Mit keresel itt, unnie? - kérdeztem mereven.

- Eun Yoo-ah... - könnyezett. - Bocsáss meg!!! - borult a nyakamba hevesen. Nem öleltem vissza, nem volt erőm se kedvem. Nem érdemelte meg. - Ne haragudj, hogy ellened fordultam... Tudod, hogy mennyit jelentett nekem Kris...még most is. De ma....olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy szinte porba tiport. Sosem szeretett, csak kihasznált...

- Jókor esik le... - motyogtam, majd eltoltam magamtól. - Még nem tudok megbocsátani, unnie. 

- Persze...megértem... - szipogott. - De látom te is oda vagy... - fürkészte az arcomat.

- Eléggé... - fordítottam el a fejemet. - de nem akarok beszélni róla.

- Rendben. - sóhajtott. - Ha mégis...hívjál... Jó éjt, dongsaeng! 

- Jó éjt, unnie! - azzal becsuktam az ajtót és leültem elé.

Istenem...mondd, hogy ez csak egy rossz álom! Kérlek...!!! Mondd, hogy a mai nap meg sem történt!!!